Mindig tekints a felkelő Napra!

Sokszor vágyunk arra, hogy valaki iránymutatást adjon az életünknek. Így volt ezzel Eiichi, a japán boltos is, akiről ez a rövid történet szól.

Japán egy hegyvidéki falujában Eiichi egy kis vegyesboltot vezetett, amit az apjától örökölt meg. Családja mindig is nélkülözött, és szülei hirtelen bekövetkezett halála után rászakadt az a feladat, hogy gondoskodjon öccséről és magáról – és természetesen lassan saját családot is szeretett volna alapítani.

Erre egyetlen esélye ez a boltocska volt, de az sohasem ment jól, dacára annak, hogy számtalan vándor tért be a faluba, mivel az egy főutat szegélyezett. Az emberek jöttek-mentek, de mindig csak annyit vásároltak Eiichi boltjában, ami éppen elég volt arra, hogy legyen mit enniük. Eiichi álma, hogy felvirágoztatja apja üzletét, és egyszer jólétben fog élni a családjával, egyre inkább távolodni látszott.

Úgy döntött végül, hogy komolyan veszi a falubeli szóbeszédet, és meglátogatja Kouhei Senseit, aki híres arról, hogy bölcs tanácsokkal látja el a hozzá fordulókat. Mindenkinek csak egy-egy mondatot mond, de az állítólag sorsfordító erővel bír, és örökre megváltoztatja az iránymutatásra vágyók életét.

Kouhei Sensei egy hatalmas palotában lakott egy tengerparti városban. Hetente csak egyetlen órára nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt, de ekkor százak járultak elé, hogy bölcs útmutatása megoldja a problémáikat, megváltoztassa az életüket.

Eljutni hozzá azonban nem volt egyszerű. Nemcsak a hosszú út volt az akadály, hanem az is, hogy a ritka vendégfogadás miatt jó előre be kellett jelentkezni nála. Ilyenkor az ember nevét felírták egy könyvbe, és nemritkán hosszú évek teltek el, mire sorra kerülhetett.

Ennek ellenére Eiichi nem habozott. Tudta, hogy nincs más esélye, mint kikérni Kouhei Sensei tanácsát, ezért fogta minden félretett pénzét, öccsére hagyta a boltot, és postakocsira szállt, hogy a messzi északra utazzon.

Minden úgy történt, ahogy mondták: nevét felírták egy hosszú lista végére, és kiszámolták neki, hogy nem egész hat év múlva térhet vissza a Mesterhez, aki ekkor fogadja őt. Ez nem töltötte el csalódással Eiichit: visszatért a falujába, és abban a boldog tudatban vezette tovább a boltot, hogy nemsokára rámosolyog az aranykor a családjára, csak győzze kivárni.

---

Ha nehezen is, de eltelt az idő, ami alatt nem sok minden változott, kivéve Eiichi izgatottságát. Az utolsó hónapokban várakozása már a tetőfokára hágott, és jó előre megszervezte utazását az északi tengerpartra, nehogy lemaradjon a Mesterrel való találkozásról. Mikor eljött a nagy nap, ő már fél hete a városban volt, és igyekezett minél inkább felkészülni arra, hogy az élete gyökeres fordulatot vesz.

Gyönyörű napsütés és virágzó cseresznyefák üdvözölték Eiichit, ahogyan a palota bejárata felé igyekezett. Hosszú sor végére irányították, amely azonban meglepően gyorsan haladt, hiszen „a Mester ideje véges, a tanácsaira pedig sokan kíváncsiak”.

Végre már a palotán belül várakozott, és a távolban megláthatta Kouhei Senseit is, ahogyan egy magasított pulpituson, az ablak alatt ül. Előtte mindig egy ember állt, a sorban következő tisztes távolságban elmaradt tőle. Mindenki mélyen meghajolt a mester előtt – aki szintén lehajtotta a fejét – majd elmondta két-három mondatban, mi járatban van.

Kouhei Sensei arca csupa derű volt, ahogyan mozdulatlanul ült, és akkor sem változott meg, amikor válaszként elmondta a mondatot, amelyre az előtte álló várt. Ezt amaz ismét meghajlással köszönte meg, és arrébb ment, hogy a mögötte álló következhessen.

Már csak hárman álltak előtte, és Eiichi bőszen ismételgette a mondókáját. Alig fejezte be magában, máris rá került a sor. Szinte remegő térdekkel lépett a szék elé, mélyen meghajolt, majd elrebegte azt, hogy mi járatban van.

– Egy kis boltom van egy hegyi faluban” – mondta. – „Apámtól örököltem, de sajnos sohasem ment jól. A családomnak alig van mit ennie. Mit tanácsolsz, Mester; hogyan tudnám felvirágoztatni?

Kouhei Sensei arca – ha lehet, – még inkább felderült. Nem válaszolt azonnal, ehelyett az ablak felé fordult, és fél karját kitárta a külvilág felé. Végül fennhangon, továbbra is kifelé nézve megszólalt:

– Mindig tekints a felkelő Napra.

A Mester nem szólt többet, így Eiichi megértette, hogy itt az idő távoznia. Udvariasan meghajolt, és ellépett, hogy a sorban utána következő állhasson a helyére.

Teljesen összezavarodott, ahogyan lépdelt kifelé a palotából – nem tudott mit kezdeni ezzel az egyetlen mondattal. Az igazság az, hogy mást várt. Többet. Valami olyan iránymutatást, amivel kezdeni is tud valamit.

De ez túlságosan rébuszos volt számára, és homlokát ráncolva töprengett azon, mit akar jelenteni. „Keljek fel korábban? Vándoroljak keletre?” Ilyesmik jutottak az eszébe.

Miután a Mester útjára bocsátotta, nagyon gyorsan történt minden. Pillanatokon belül kijutott a palotából, és a városban próbált elcsípni egy postakocsit, ami visszaviszi őt a falujába. Még ahogyan némán zötykölődött a göröngyös úton, akkor is egyre a Mester szavain járt az esze. Még papírra is vetette a szavakat, és időnként újra elolvasta a sűrűsödő félhomályban: „mindig tekints a felkelő napra”

Odahaza öccse, Chikao már türelmetlenül várta.

– Mit mondott a Mester? – kérdezte égő kíváncsisággal. Miután Eiichi felolvasta neki a mondatot, a mindig bohém Chikao nevetni kezdett. - Lehet, hogy nem is foglalkozott veled a Mester, csak mondott valamit – tréfálkozott, de ezzel inkább csak dühbe gurította a bátyját. Külön rosszul esett neki az, hogy Chikao nemhogy segítené megfejteni az üzenetet, hanem még viccet is csinál belőle.

---

Újabb hat év telt el. Eiichi semmivel nem jutott közelebb ahhoz, hogy megértse a Mester szavait, de üzlete lassacsként mégis fejlődésnek indult. Mivel semmi ötlete már nem maradt, elkezdett különféle, furcsa dolgokkal próbálkozni. Távolról jött kereskedőket kérdezett meg, olyasmiket is árult, amire soha nem gondolt volna, és ráérzett arra is, hogy mire lesz szüksége az embereknek – nemcsak azon gondolkozott, mi kell nekik most.

Azt vette észre, hogy egyre többen térnek be a boltjába, és családjával már olyan körülmények között él, amelyre mindig is vágyott. Ha lassan is, de apja boltja nem csak a közeli falvakban vált híressé, hanem messzi tájakról érkező vándorok is hallottak már róla.

Egyszer megkérdezték tőle, elégedett-e a boltjával, elérte-e azt, amire vágyott.

– Igen – felelte őszintén Eiichi. – Miután jártam a Mesternél, sokáig nem történt semmi. Most viszont már értem, mit akart elmondani nekem. Egyedül azt a hat évet sajnálom, amit a találkozásra való felkészüléssel vesztegettem el.

Ezek is érdekelni fognak

• Mi történik az éhező farkasokkal?
• Az élve eltemetett szamár története
• Mi is a hatalom?

Hozzászólások ( 2 )

Mi jár a fejedben?

Oszd meg velem és a többi olvasóval a véleményedet! Kérlek ne felejtsd el kitölteni, hogy „milyen nap van ma” (pl. vasárnap) - ezt a robot-kommentelők miatt kellett beépítenem.

Ezt mondták mások:

Már hangoskönyvként is!

Ez a könyv arról szól, miként tudod kihozni magadból azt a személyt, aki gazdaggá tesz. Most itt az esély, hogy olyan életet építs fel magadnak, amelyről eddig csak álmodtál!

VOIZ-előfizetőknek ingyenes!

🎧 Belehallgatok

Miről szeretnél olvasni?

Kérlek oszd meg velem, hogy melyik két-három téma érdekel a legjobban az alábbiak közül!

▼Magazintémák

gazdagság interjú kommunikáció könyvajánló önbizalom önfejlesztés történetek vállalkozás

Azért, hogy biztos lehessek abban, hogy élő emberek, és nem internetes robotok véleményét látom, kérlek válaszolj az alábbi mezőben a következő kérdésre!

Milyen nap jön a kedd után?