Tényleg minden fejben dől el!

Szerző Írta: RapidUni
2018. november 12.
Olvasási idő: 7 perc

Biztosan sokat hallottad már ezt a frázist, talán elcsépeltnek is tartod. Én 14 évesen jöttem rá erre az igazságra. De mi köze van ehhez a gombfocinak?

Gimnáziumban imádtunk gombfocizni a szünetekben. Igazából hárman voltunk mániások az osztályunkban, a többiek inkább csak csapódtak hozzánk, alkalomszerűen játszottak – és emiatt rendre ki is kaptak – tőlünk.

A nagy dolgok gombfociban ezért a mi kis triumvirátusunkon belül dőltek el.

Egy télen úgy döntöttünk, hogy a szokásos szünetekbeli „Játszunk egy meccset?” („Oké, ráérek, majd a matekházit óra alatt másolom le”…) helyett rendezünk egy igazi bajnokságot. Pontokra megy a játék, és aki a legtöbbet gyűjti, az lesz az osztályos bajnok.

Mindegyikünk másnapra hozta a legjobb és legkedveltebb csapatait, a legjobban csúszó korongokat, a kedvenc „labdáit”, és belecsaptunk a lecsóba. Nem indultam rossz esélyekkel, bár hármunk közül nem én voltam a legjobb, de rendszerint kiélezett csatákat vívtam az egyik barátommal, akinek a tudását némileg erősebbnek véltem a sajátomnál. Nagyon összeszedett volt, mindig hozni tudta a formáját, amit én csak akkor tudtam elérni, ha aznap nagyon jól ment minden.

Sejtettem tehát, hogy vele vívom majd a döntő játszmákat a pontokért. A padtársammal kezdtem a meneteket, aki szintén nem volt ügyetlen, de kettőnk közül nálam volt a tudásbeli előny. Legalábbis papíron.

Mert aztán az élet sokszor önjáróvá válik, és felborítja az esélyeket. Éppen ez a szép a sportban, a relatív kiszámíthatatlansága; hogy néha a „kicsik” is el tudják kapni a „nagyok” grabancát, és meglepetésgyőzelmeket aratni.

„Ez nem az én napom”

Nos az a csütörtök egy olyan nap volt. Padtársam elég jó formának örvendett, nekem meg nem akart összejönni semmi. Kipattantak, mellémentek, kapufáról jöttek vissza a lövéseim, őt pedig egyre inkább belelovallták a saját sikerei. Vérszemet kapott, és elhitte, hogy meg fog verni.

Amikor semmi, de semmi sem sikerül…

Amikor semmi, de semmi sem sikerül…

Ilyenkor számít igazán, hogy mennyire erős mentálisan a sportoló. Fel tud-e állni vert helyzetből? Fordítani tud-e a saját formáján, „meg tudja-e rázni magát”, és a nulláról kezdve visszajönni a meccsbe? Mennyire tud összpontosítani akkor, amikor már igazi tétre megy a játék?

Bevallom, nekem nem ment. Látva azt, hogy a padtársam szenzációs, én pedig még az átlagomat sem tudom hozni, már-már feladtam a meccset. Húsz percig tartó párharcunkban már 10-6-ra ő vezetett, de ami végképp elkeserítő volt, hogy a sorozatos „bénázásaim” miatt reménytelennek láttam a helyzetemet: csak idő kérdésének tűnt, mikor veszítek.

A meccseket általában be kellett rekeszteni, mert véget értek a szünetek, és az aktuális állás feljegyzésével könyveltük el, honnan folytatjuk óra után. És ez volt a szerencsém.

Az önszuggeszció ereje

Egy roppant unalmas tantárgy következett, én pedig átgondoltam a helyzetemet a gombfoci kapcsán. Mi miatt nem megy ennyire? Nem felejtettem el játszani, a szerencsére pedig nem foghatok mindent. Egyértelmű volt, ahogyan egyre tetemesebb lett a hátrányom, úgy veszítettem többet és többet az önbizalmamból, és a reményből, hogy van még esélyem megfordítani az állást.

És ekkor megvilágosodásszerűen eldöntöttem valamit: most már úgyis mindegy, megpróbálok hát elfelejteni mindent, ami eddig történt. Úgy teszek, mintha mástól venném át a stafétabotot, aki ebbe a helyzetbe kormányozta a csapatát. Mintha egy rossz szereplés miatt kirúgott edző helyére keresnének valakit, aki válságmenedzsel, és el tudja kerülni a kiesést.

Feltűrtem hát az ingujjamat a kicsengetés után, felraktuk a csapatokat, és nekigyűrkőztem. Az első gól az enyém volt, aztán a második is. Szépen lassan jöttem fel, mint a talajvíz, és bár nem játszottam hibátlanul, tudtam, hogy magam mögött hagytam a lelki terhet. Egyfajta flow-élménybe kerültem, csak az számított, hogy játszom, egyre jobban, megközelítve a valós tudásszintemet.

gol

Szegény padtársam egyre idegesebb és dühösebb lett, nem értette, mi történt velem. Egyenlítettem. Már a hosszabbítás hosszabbításának hosszabbításában jártunk, és már nálam volt az előny, de nem akarta belátni, hogy veszített. Képtelen volt elfogadni, honnan kapott ki.

Végül feladta a meccset, és gratuláltam neki, mert nagyon kemény ellenfél volt. De valójában nem őt győztem le azon a mérkőzésen, hanem saját magamat. A rossz formámat, és az abból kiinduló hiedelmet, hogy ma nem sikerülhet semmi. Két ellentétes végletet tapasztaltam meg aznap, és mindkettőnek én voltam a főszereplője. A különbséget csak az jelentette, hogy helyretettem a lelki világomat, elimináltam az engem korlátozó hiedelmeimet, és képes voltam tiszta fejjel folytatni a játszmát.

Bevallom, már elfelejtettem, hogy a bajnokságot végül ki nyerte meg, csak arra emlékszem, hogy iszonyú kiélezett csatát vívtam a barátommal a döntő játszmában. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy életre szert tettem egy olyan tapasztalatra, ami segített megérteni, mit jelent a „minden fejben dől el”.

Nem azt, hogy elképzeled magadat profi focistának, és másnap te leszel Lionel Messi. Azt sem, hogy vékonynak akarod látni magadat a tükörben, és aztán a mérleg is rögtön ezt mutatja. De az nyilvánvaló, hogy amire képes vagy, arra bármikor képes vagy. És azt is, hogy bármire képes lehetsz, ami nem teljesen irreális. Ne foglalkozz azzal, hogy esik az eső, kevesebbet aludtál, vagy valaki lefitymáló megjegyzést tett rád!

Csak a saját tudásodhoz kell felnőni, és bármikor képes vagy eltüntetni az ezt akadályozó korlátokat.

Veled történt hasonló? Mit mondtál magadnak, ami megváltoztatott mindent? Meséld el, hogy inspirálj vele másokat!

Ezek is érdekelni fognak

Hozzászólások ( 0 )

Mi jár a fejedben?

Oszd meg velem és a többi olvasóval a véleményedet! Kérlek ne felejtsd el kitölteni, hogy „milyen nap van ma” (pl. vasárnap) - ezt a robot-kommentelők miatt kellett beépítenem.